Ó, ez igazán gyönyörű vers!
Azt hiszem, aki érti, az egy igazi, boldog anya!


Rist Lilla: Édes és sós


Mentünk hát
együtt,
sokáig mentünk,
tél volt,
aztán nyár is,
és öregedtünk,
az én arcomat
átmetszette
egy szarkaláb,
ő megnyúlt
és
fürtös haja szaladt
vele,
ha elfutott,
és én
utánakaptam,
mindig...
aztán hagytam,
hadd essen el,
és mikor sírt
egy kicsit,
még megszoptattam újra,
ott kint,
az emberek előtt,
hadd csodáljanak,
hogy
így vagyunk
mi ketten.
Kicsit elfordultak,
láttam,
mintha nem illenék,
ami jólesik,
de mi mentünk
tovább.
Mentünk
gyalog,
léptünk fűre
és mentünk
át a városon,
és ha éhesen
megálltunk,
csak leültünk
a kőre,
mint régen a parasztasszonyok,
szaladhatott
köröttünk
a világ.
És
aprócska teste
hozzám simult,
összekapaszkodtunk,
én fogtam őt,
ő markolt engem,
hagytam,
és lehunytam a szemem.
Valahol messze jártunk
megint,
valami ismeretlen tájon,
ahol csönd van
nincs szabály
se tudat,
se nyelv,
csak erő
és mozdulat,
ő jött felém
és én felé mentem
s hogy találkoztunk,
kinevettük az időt.
Kicsúfoltuk őt
mi ketten, bizony
én meg ő,
mondtuk neki,
hogy múlhat, ha kell,
mi maradunk
egymásba írva.
S mikor
kétfelé szakadtunk,
ő jövővé lett,
én múlttá,
és menni mertünk
ketten kétfelé,
külön,
jó volt az is,
jó.
Szabad lehettem,
hogy elapadt
a folyó, az édes,
s ahogy elapadt,
ez a sós,
a szabadság vize,
csípni kezdte az arcom.



Utánközölve a szerző engedélyével
Forrás: https://www.facebook.com/rist.lilla?pnref=story
Köszönjük Judit Sződy-nek a megosztást!