Tordai Mihályné: Anyám mindig hazavár...

Áll az ablak előtt,
aggódva, kutatón figyel.
Jön-e már... valami baja esett?
Imára kulcsolja két kezét,
Istenem, kérlek, óvd az életét.
Hozd haza őt, várom nagyon,
ő nekem az éjjelem, nappalom.

Riadt arccal néz reám,
erektől duzzadt kezeivel
megsimogatja az orcám.
Szemei könnybe lábadnak,
felsóhajt, itt vagy végre!
Megcsókol, gyengéden átölel,
halkan fülembe súgja:
"Szeretlek, Gyermekem!"

Kezeim közt a szál rózsa
vérvörösre vált,
lelkemet átjárja szeretete...
nincs e földön tisztább lélek,
"Ő AZ ÉN JÓ ANYÁM!"