Két kis iker magzat beszélget az anya hasában:
- Mondd, te hiszel a születés utáni életben ?
- Persze. A születés után jön az élet. Talán
azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami
ezután következik.
- Hagyjuk már! A születés után nincs semmi !
Onnan még senki nem tért vissza ! És különben
is, hogy nézne az ki ?
- Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy
ott mindenhol fények vannak... Talán a saját
lábunkon fogunk járni, és a saját szánkkal
eszünk.
- Ez már végképp ostobaság ! Járni nem lehet !
Még, hogy szájjal enni ! Nevetséges ! Hát nem
látod a köldökzsinórt ? És ha már itt tartunk,
gondolkodj el egy picit : azért sem lehetséges a
születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl
rövid .
- Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp
csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.
- Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és
kész.
- Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd
a Mama segít nekünk...
- A Mama ? Te hiszel a Mamában ?!
- Igen.
- Ne nevettesd ki magad ! Láttad már valahol ?
Egyáltalán látta már valaki ?
- Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S
bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
- Na, most már hagyjál békén ezzel az
ostobasággal, jó ? Majd akkor hiszem a Mamát,
ha látom.
- Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor
hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha
elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását,
érezni fogod óvó kezét... Tudod, én tényleg azt
hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár
ránk...